A selyem legendája
Az ismert kínai gondolkodó, Konfucius szerint a selyem története Kr. e. 2640 körüli időszakra nyúlik vissza. A legenda szerint ugyanis Hszi Ling Si kínai császárné véletlenül beleejtett a forró teájába egy selyemgubót, ami a hőtől meglágyult és hosszú, finom fonalat eresztett le. Ennek a véletlennek köszönhetően indult volna el világhódító útjára a hernyóselyem?!
A mesébe illő kezdet után a folytatás titokzatossá vált, ugyanis a kínaiak évszázadokon át gondosan megőrizték a selyem készítésének titkát, olyannyira, hogy Nagy Sándor idejéig Európában a selymet egy kínai fa termésének vélték.
Hogyan jutott el a selyem Európába?
A Kr. e. 3. századra a kínai és közép-ázsiai kereskedők Ázsiában és Európa felé kiépítették az ún. selyemutakat, s a Kr. e. 2. században a híres császári követ, Zhang Qian már a messzi nyugaton is látott kínai termékeket. A történelem során a rómaiak találkoztak először a nemes anyaggal, de elkészítésének módja ismeretlen maradt számukra. A feljegyzések szerint a rómaiak körében olyan népszerűségre tett szert az egyébként rendkívül drága kelme, hogy az uralkodók hosszú ideig rendeletben tiltották meg a kínai selyemruhák vásárlását, mivel az óriási kiadások már az államháztartást veszélyeztették.
552 fontos dátum lett a selyem európai történetében, ugyanis Justinianus bizánci császár ebben az évben bízott meg két Kínában járt nesztoriánus szerzetest, hogy ázsiai térítő útjuk során csenjék el a kínaiaktól a selyemszövés technikáját. A szerzetesek a dél-kínai Yunnanban ki is derítették a titkot, miszerint a magból eperfa nő, a hernyó pedig tavasszal tojást rak, eperfaleveleket eszik, majd gubót köt maga köré. A prédikátorok végül a botjukba rejtett eperfamagokkal és selyemgubókkal felszerelkezve tértek haza, ám összekeverték az előállítás lépéseit, és a gubókat ültették el a földbe, míg a magokat igyekeztek meleg helyen tartani, így nem érték el céljukat.
A hernyótartás technikájának elterjedéséhez kapcsolódik egy másik legenda is, amely egy híres buddhista szerzeteshez, Xuanzanghoz kapcsolódik. Szerinte a nyugat-ázsiai országok között volt egy Kvüsadana nevű királyság, amelynek lakói szerették volna elsajátítani a selyemkészítés technikáját, a kínaiak ellenben megtagadták a kérésüket. A kvüsadanai király azonban rendkívül leleményes volt, ugyanis a két ország közötti jó kapcsolat ápolása ürügyén feleségül kért egy kínai császári udvarbeli lányt. A kínai császár gyanútlanul hozzá is járult ehhez, nem tudván, hogy a kvüsadanai király az esküvő előtt arra kérte menyasszonyát, hogy lopjon el egy hernyót és néhány eperfamagot. Mielőtt távozott volna Kínából, a lányt gondosan ellenőrizték az átkelőnél, de mégis sikerült kicsempésznie a kincseket, ugyanis azokat a fejfedőjébe rejtette, vagyis az egyetlen helyre, amelyet nem vizsgáltak át rajta. Ezt a történetet erősítette meg később a magyar származású Stein Aurél egy Xinjiangban felfedezett festmény alapján, amelynek közepén egy előkelő ruhát viselő hölgy áll, jobb és bal oldalán pedig egy-egy szolga látható, akik közül az egyik a nő sapkájára mutat. Ez a hölgy pedig nem más, mint a kvüsadanai uralkodó kínai császártól kért felesége. Mindenesetre az biztos, hogy a Tang-dinasztia idején (618–907) a selyemkészítés titka nyugaton is ismertté vált.
Ami a selyemszövés további történetét illeti, a bizánciak mellett a 8. századtól az arabok is bekapcsolódtak a selyemiparba, meghonosítva azt Spanyolországban, majd Itáliában is. Így alakultak ki a 13. századra az európai selyemgyártó központok Firenzében és Velencében, később pedig a franciaországi Lyonban is.
Indiában szintén nagy hagyománya van a selyemnek és ma is ez a második legnagyobb selyemtermelő ország. Eredetileg az előkelő társadalmi osztályokhoz tartozók viseltek selyemből készült ruhákat, a szegényebb néposztály pamutruhát hordott. Ma a selyemgyártás központjai: Dél-Indiában Bhoodhan Pochampally (amit Silk City, azaz Selyemváros néven is ismernek), Kanchipuram, Dharmavaram, Mysore, Észak-Indiában Banaras és Sarees. A történelmi időkből ismert "Murshidabad-selyem" főleg Maldában és a nyugat-bengáliai Murshidabad kerületben készülnek. Ugyancsak a selyemgyártásáról nevezetes hely Bhagalpur. A kanchi selyem híres jellegzetes mintázatáról és tartósságáról. Ugyancsak jól ismert az Észak-Kelet-Indiából származó Assam-selyem. Indiában is hagyományosan kézi szövőszékeken készítik és kézi eljárásokkal színezik a selyemszövetet, amibe gyakran ezüstfonalakat is beleszőnek. Leginkább élénk színű, drága szárikat készítenek belőle. A selyemből készült ruházat szorosan hozzátartozik a hagyományos indiai ünnepi viselethez.
Thaiföld jó klimatikus viszonyai kedveznek a selyemhernyó-tenyésztésnek és a vadselyem előállításának. A nők szövőszékeken készítik a selyemszövetet, a készítésmód mesterfogásai generációról generációra hagyományozódnak. A lányt akkor tekintik házasságra érettnek, amikor már elsajátította ezt a mesterséget. A thaiföldi selyemszövetek gyakran bonyolult mintázatúak, sokszínűek, és a legtöbb tájegységnek megvan a maga jellegzetes mintázata és színösszeállítása, mint a népművészetekben általában.
A mohamedán vallás tiltja, hogy a férfiak selyemből készült ruhadarabot viseljenek, a nőknek azonban szabad, ezért a selyem az iszlám országokban is elterjedt.
Angliában, a 17. században I. Jakab akarta meghonosítani a selyemhernyó-tenyésztést, de az ottani klíma nem kedvezett ennek. Észak-Amerikában New Jersey-ben alakult ki a selyemgyártás központja a 19. század elején.
Magyarországon a selyemhernyót Passardi Péter János olasz telepes honosította meg 1680-ban. A 18. században hazánkban számos selyemmanufaktúra működött, ezek között legismertebb és legfejlettebb Agostino Mazzucato (Mazzucato Ágoston) óbudai selyemgombolyítója volt). Fontos selyemgyár volt a 19. században a pesti Valero-féle selyemgyár. 1840-ben Kossuth és Széchenyi célul tűzték ki a selyemhernyó-tenyésztés fellendítését, de ez csak 1880-tól, Bezerédj Pál munkássága nyomán indult fejlődésnek, aki Tolnán jelentős selyemgyárat létesített. A szekszárdi selyemgyár eredetileg az apátsági uradalom kezében volt, de a 20. század elején ez is Bezerédj Pál érdekeltségévé vált. Foglalkoztak selyemtermeléssel a 18. században Békéscsabán is. Nagy munkaigénye miatt a hazai selyemgyártás 1971-ben megszűnt. A tolnai volt selyemgyár épületeiben ma is működő Tolnatext Bt. textilgyár (ami azonban nem hernyóselyem-feldolgozással foglalkozik) egy házi múzeumot tart fenn a hajdani selyemfeldolgozó gépekből, korabeli publikációkból, gyári események képeiből stb.
Az európai konkurencia ellenére a selyemiparban a vezető szerepet mind a mai napig Kína birtokolja, méghozzá India előtt!
A selyem ma is az egyik legnemesebb anyagnak minősül, az öltözködés minden területén használják, de manapság egyre kiemelkedőbb vonalat képviselnek a selyemből készült kiegészítők.
Források[
- Egy 2500 éves kínai sír feltárása
- Az Indus völgyéből exportálták az ősi selymeket. Múlt-kor történelmi portál, 2009. február 24. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
- Tokaji Zsolt: A kínai könyv története
- https://en.wikipedia.org/wiki/Silk
- Másfél százada szűnt meg Valero Antal pesti selyemgyára. Népszabadság Online, 2001. május 24. (Hozzáférés: 2008. március 20.)
- Horváth Árpád (1958.). „A Valero selyemgyár Pesten”. Magyar Textiltechnika X. (11-12), 459-462. o.
- A selyemtenyésztés és -feldolgozás csabai múltja. nap-szam.hu, 2002. december 4. (Hozzáférés: 2008. március 20.)
Üzenet Cancel Reply